|
Témaindító hozzászólás
|
2021.11.09. 18:51 - |
 Nehéz belegondolni, hogy ilyen messzire keveredtem otthonról és a húgomtól. Remélem jól van és hamarosan csatlakozik hozzám... Hozzánk. Smaragd tekintetem a kollégium és a parkoló felé emelem, miközben ujjaim görcsösen fogják a lant nyakát és húrjait. Ha továbbra is ennyire kegyetlenül bánok vele nem lesz más belőle, mint holmi dísz tárgy. Ettől azért többet ér és jelent számomra.
Letelepedve a karám tövében, a kitaposott homokot figyelve kezdek el játszani a lanton mit eddig oly' görcsösséggel fogtam. Nem gondolkozom, csak teszem, ami eszembe jut dallam. Még ha nem is a népemhez tartozik. Hegyes füleimmel is csak a húrokra koncentrálnak. Kis időbe beletellik, mire felismerem mit is játszom és halkan énekelni is kezdem, lévén, hangom nem olyan szép, mint a játékom.
-Oly rég vágyta száz sebem érintésed,Hogy lelkem végre meglelje társát. Nyisd fel a szívem, s mutasd meg tied, Így fonja össze a sors létünk fonalát! |
[4-1]
 A köd mely oly' békésen telepszik a völgyre, magához ölel, s nem szólít meg. Nem tud rávenni, hogy róla daloljak, hogy a húrok őt éltessék. Csak a némaságot és a jótékony kamoflázst köszönhetem neki. Néha elgondolkodom, jó lenne, ha élnének mitológiai alakok. Néhány pukk-kal meg lenne a baj, és az itteni Wendigo-val is, de mégis, nem lenne ennyire szürke a világ. Nem néznének olyan furcsqn rám természetes természetellenes hajszínem miatt. Mintha kék lenne, holott igazán büszle vagyok rá. Mindig eszembe jut testvérem mivel magyarázza. Vagy azzal, hogy megszóította a tűz vagy azzal, hogy előző életében az ellenségei vére festette meg. Ezeken mindig kuncogok, bár amilyen lobbanékony és harcias lehet van benne valami.
Mégis ez a hajnali világ, mintha magában hordozná a Vad Vadászat ígéretét. Mintha bármelyik pillanatban felszólalna Herne csatakürtje és megjelennének elszánt lovasai és vadászkutyái. Halk lódobogás, ütemes lépés. Úgy hallom más is dalolós kedvében van, s elhallgat. Milyen kár. Ölembe veszem a lantot és feléjük fordulok, jelezve, hogy figyelek rájuk.
-Kellemes... - nézek zavarodottan a Napot keresve, majd kifújva a levegőt. -... hajnalt. Talán ez a legjobb definíció. Korán kelő típus vagyok. Ti? - Cian, ne legyél bolond. Szerinted miért jönnének? Smaragd tekintetem érdeklődve emelem rájuk, ülve maradok, hogy ne lepjem meg a menekülő ösztönű állatot, s lefogom a lantot is, hogy ne csapjon váratlan zajt. |
 A Helvegen elhalkult, illedelemességből. A másik volt itt előbb, illetlenül túldalolászni pedig nem tartotta megfelelő napkezdésnek. Nem volt szíve belerondítani a fiú zenéjébe. De, hogy vajon melyikébe, arról fogalma sem volt. Liam a legkevésbé sem lehetett. Nem az az énekelgetős fajta. Marcrot és Nová már inkább el tudta képzelni gitárral a kézben. Az előbbit csak azért, mert biztosan nagyobb lenne a merítés lányok terén, Novában meg volt valami klasszikusan rosszfiús, aki törvénszerűen gitározik. Meg persze gördeszkázik. És a világ nem érti meg. Persze kedvelte a fiút, de bármikor könnyedén el tudta képzelni egy tinifilm férfi főszereplőjének. De ez a két jóember biztosan nem ilyesmi dalra nyitná a száját és a gitár sem gitárnak tűnt, hanem valami sokkalta régibbnek. Miközben azon tűnődött, mégis kicsoda válik majd a közönségévé edzése során, a fiú alakja végre felderengett a homályban. Vörös tincsei könnyeden omlottak enyhén görnyedő vállaira, ahogy a hangszer fölé hajolt. Sörénye alól csupán egy pár hegyes tündefül kandikált ki. Nem, Svartalfheimben, a tündérek földjén járunk…bár mostmár semmiben nem vagyok biztos. Mosolyodott el nyakatekert játékán, majd ismét a zenészre terelődtek gondolatai...vagy inkább tódultak. Nem igazán ismerte még a fiút, a nevében sem volt bizos. Cain? Jaj nem, az egy másik...Craig talán? A "C"-ben biztos vagyok. Általában véve kitűnő memóriával büszkélhedhetett, mostanában nem kicsit vált szétszórttá és feledékennyé. Meghát mostanában megszaporodtak az újak és ha egyszerre három C érkezik, az megnehezíti az ember esélyeit. Szerencsére egy beszélgetésben nem feltétlen kell nevén szólítani az illetőt, így nem aggódott amiatt, hogy szenilitása kínos helyzetbe fogja hozni. A pengetett dallam mindenesetre kedvére volt és már alig várta, hogy elkérhesse az akkordjait. A szöveg nem volt neki ismerős, jóllehet nem sokat értett belőle, túl halkan énekelt a fiú, aki-vele ellentétben - mintha része lenne ennek a különös síknak. A dalt pedig ő sosem fogja tudni eljátszani, mert nincs kezdete vagy vége, csak szövik és szövik, egy sor kétszer sosem lesz megénekelve. Legszívesebben tisztes távolból hallgatta mások játékát, ugyanis mikor az ember magának zenél, valami különleges születik meg. Egy kis, személyes világ, amit megtör a közönség jelenléte. De csak nem a sövényeket vagy a patamosó kikötőjét fogja átugrani a Cirussal, muszáj volt belerondítania a vörös magányába. Hasát enyhén előre tolva gyorsította lova lépteit, s nemsokára már a pálya homokját érte patája. A fiúnak végre nem csupán a hátát látva megpillantotta kezében a hangszert, ami egy gitárnál sokkalta nemesebb lant volt. A vörös hosszú haja, hegyes füle és hangszere olyan érzetet keltett Maurában, mintha valóban egy tündébe botlott volna bele.
-Szia!- adta a lantos tudtára jöttét, s kilovagolt a patanyomra. Ha a fiú abbahagyta játékát, még játékosan hozzátette: -Ilyenkor ébren? |
-Husooom!-kurjantotta el magát Maura, két sor villanypásztor között igyekezve sérülésmentesen átkúszni. Sosem értette, miért irtózik az áramütéstől. Hiszen mire észreveszi, hogy megmarta az egyik fehér szalag és betájolja, hogy hol, addigra már gondolni is felesleges a fájdalomnak csúfolt érzetre. A büszkeség sérül valójában? Mindig olyan bután érezte magát, ha elkapta a pásztor. Bezzeg ha valamelyik ló nyargal el megrökönyödve, orrát fájlalva, jól kiröhögöm. Igazi empata vagyok. A sikeres bejutásért gondolatban megveregette vállát, majd körbefuttatta felemás tekintetét a lovakon, kiknek megzavarta meditatív legelését a rikkantásával. Álmatag szemekkel találkoztak övéi, melyek közül egy pár tűnt ki lelkes csillogásával, s láttán széles mosoly terült el a lány arcán. A hatalmas herélt csikó tekintete minden alkalommal ellágyította Maurát, melyből természetesen nem hiányozhatott csíntalan árnyalat. Ahogy fejét felemelte, ösztönösen kihúzta magát, éjfekete sörénye meglibbent a mozdulatban. Nemes alkatához igazán társulhatott volna egy kevés komolyság is, hiszen a letűnt korok festményein hasonló pózban megörökített csatamének olyan szigorú ábrázattal feszítettek a vásznon, de ha egy cseppnyit is öregedne Cirus lelke, lovasa azon nyomban papot hívna. Az ő kis gyermeklelkű óriása nem is lehetne tökéletesebb. Megesküdött volna, hogy kevés olyan jó humorérzékkel megáldott lóval találkozott életében mint csöpp patása, de aligha volt olyan élvezetes a velük való munka, mint az ő kis pónikájával.
-Jajj de szép vagy-duruzsolta, lekanyarintva válláról lova kötőfékét-na gyere, dolgunk van.
Mindketten tisztában voltak vele, hogy Cirus pontosan tudta, mire kéri a lány. És azzal is, hogy nem fogja megkímélni Maurát a felesleges méterektől. Fejét jelzésértékűen visszahorgasztotta, hogy ismét a fűbe temetkezzen, ám társa pár szökkenéssel már ott is termett mellette és gyorsan átbújtatta orrát a kötőféken, elhessegetve a legeléssel kapcsolatos terveit.
-Fogadni merek, ha másért jönnék, le sem tudnálak vakarni- csipkelődött, megvakarva Cirus szügyét, mire a ló csücsörítéssel és zsiráfként égbe emelt fejjel adta lovasa tudtára, milyen borzasztóan viszketett azon a ponton és amint abbahagyta, lova kiábrándult tekintettel konstatálta, vége a jóból, most neki kell szívességet tennie- indulás.
Korán volt. A köd még nem illant el a völgyből, hályogként tapadt az ember szemére, elfedve az épületek jól ismert sziluettjét. A párával elfátyolozott ménestagok neszezése földöntúlian morajlott, mintha egy emlékbe lépett volna be, mely nem az ő elméjében tanyázik. És ebben az idegen valóságban csak ő és Cirus voltak a saját világának maradványai. Nem szerette a hűvös évszakokat, mindene volt a nyár és a vénasszonyok nyara. De csak ezért a látványért képes volt órákkal korábban kelni, rabul ejtette ez a kellemes, mégis magányos világ, ami pár óra erejéig megnyitja kapuját, majd a Nap nemsokára eloszlatja melegével és a páros ismét a saját síkjukon lépked az istálló felé. Ahogy egyre közeledtek az épülethez, némán fülelt, hátha valaki más is ellátogatott a kora reggel ködvilágába. Azonban Cirus prüszkölésén, léptükön és ruháinak sercegésén kívül nem kúszott más hang a fülébe. Övé volt a lovarda. Ritkán esett meg vele ilyesmi, szerette a nyüzsgést és a közös edzéseket, kilovaglásokat. De ma valamiért mégis kipattant a szeme ezekben a korai órákban és ahogy az ablaküvegen túlra lesett, egyszerűen megbabonázta a táj különös hangulata. Pedig senki nem tud olyan jóízűen henyélni mint ő, egyenesen önsanyargatásnak tartotta a korán kelést. Kit érdekel az aranylelés, ha az ember már ébredéskor visszahanyatlana az ágyba? Nem lehet kómásan megváltani a világot. Korán lefeküdni meg egyszerűen csak nem az ő stílusa volt. Mindig megígérte magának, hogy jó kislány lesz, majd órák múltán azon kapta magát, hogy tovatűnt az éfjél, ő pedig teljesen véletlenül, de épp nem a tollasbálban ropja álombéli táncát. Valahogy azonban mégis lekeveredett a karámokig és most akkora tettvággyal vakarja ki lovát a koszból, amit egy forradalmár is megirigyelhetne. Hízott is a mája eltökéltsége miatt, de nem tudta hibáztatni magát gyarlóságáért. Mostanában különösen nehezen temetkezett az álmokba. Azok a sötét emlékek korántsem voltak olyan régen jelenjének részei, hogy bátran kijelenthesse, egyszeri eset volt csupán. A múltkori halloweent, mely nem is olyan rég esett meg, a szobájában töltötte, már maga sem tudta mire hivatkozva. Gyáva volt, beismerte. De nem érzett kedvet egy kis vérontásra, pláne úgy, hogy áldozat szerepben kellene tetszelegnie kötelező jelleggel. Egyre sötétülő gondolataiból Cirus szőrváltástól hamvasodó orra böködte ki, a lány kezében lévő vakarót szaglászva, langyos kifújt levegője cirógatta Maura bőrét.
-Jaj, itt vagyok-szabadkozott, ráébredve, hogy ki tudja mióta mozdulatlan testtel alámerült az agónia bugyraiba, s folytatta a herélt tisztogatását. Semmiképp sem vágyott arra, hogy egy ilyen varázslatos reggelbe belerondítsanak a félelmei. Ködvilágban pedig nincs mitől tartani. Valaki más emlékeiben kóborolnak, az pedig nem árthat, igaz?
A pucolással és a nyergeléssel hamar végzett, egy percet sem kívánt elvesztegetni a földreszállt felhő ittartózkodásából. Kobakját kobakjába nyomta és pálcájával jelzett Cirusnak, hogy ideje meghódítani az akadályok földjét. Amaz kézségesen követte, anélkül, hogy Maura hozzáért volna a kantár száraihoz. A lány korántsem volt biztos a sikerében, de az óriásnak nem volt kedve elcsámborogni. A gondolattól, hogy hamarosan megüli a sötétpej óriást, felcsillant lelke és ez az öröm egy számára kedves dallam pengetésébe fogott hangszálainak húrjain. A skandináv ének bár sirató volt, a szövege Maurában nem a bánatot, hanem az elfogadást és a bajtársiasság fontosságát ébresztette fel. A dal szerint valaki majd elénekli az ember halálát, átkíséri Hél hűvös ösvényein.
"Deyr fé,
deyja frćndr,
deyr sjalfr it sama,
en orđstírr
deyr aldregi,
hveim er sér góđan getr."
A jószág is meghal,
Barát is meghal,
Neked is halnod kell.
De egy dolog
Soha nem hal meg;
A becses hírnév mit szereztél."
Ez volt az utolsó versszakok egyike. Az elmúlás nem magányos és mint az ősi skandinávok hite, ez a sirató is valahogy más volt, mint amivel Maura korábban találkozott, s ez a másság mélyen megérintette, meglepő módon ezzel nem volt egyedül. Cirus, akárhányszor a lány elénekelte a Helvegen-t, olyan hamar került alfa állapotba, mintha kapott volna egy adag Sedalint. Lovasa ezt a mély, kitartott hangoknak és a szöveg ringatózásának tudta be.
A pálya felé félúton megtalálta azt a fatönköt, amit még idekerülésekor fedezett fel és azóta is előszeretettel támaszkodik rá, ha nyeregbe szándékozik pattanni. Szorosabbra csatolta a hevedert (ekkor meg-megnyaklott hangja a mozdulatoktól) és a hackamore orrszíját, majd a tuskóhoz vezette a heréltet és már a hátán is volt. Hosszú száron baktattak ráérősen, nagyjából a sirató ütemére. Köd van, meg hűvös és mintha egy emlékbe csöppentem volna….a végén még kiderül, hogy Helheimben vagyunk…. Ahogy közeledett, kibontakozott a felhőből a pálya kerítése, s ezzel egy időben Maurán az a furcsa érzés telepedett meg, hogy nincsenek egyedül. Persze ehhez nem valami különleges képesség adta tudtára, hanem egy hang, melyre Cirus is fülelni kezdett. Egy dallam. Énekszó és halk, érzelmesen pengő gitár. És még énekelnek is nekünk. Kész. Mostmár biztosan feldobtuk a pacskert, mosolyodott el groteszk tréfáján. Mégsem vagyunk egyedül. Kezd elszivárogni Ködvilág. Vagy talán sosem létezett. De mégis ki kukorékol ilyen korán? A Helvegen elhalkult, illedelemességből. A másik volt itt előbb, illetlenül túldalolászni pedi |
| Nehéz belegondolni, hogy ilyen messzire keveredtem otthonról és a húgomtól. Remélem jól van és hamarosan csatlakozik hozzám... Hozzánk. Smaragd tekintetem a kollégium és a parkoló felé emelem, miközben ujjaim görcsösen fogják a lant nyakát és húrjait. Ha továbbra is ennyire kegyetlenül bánok vele nem lesz más belőle, mint holmi dísz tárgy. Ettől azért többet ér és jelent számomra.
Letelepedve a karám tövében, a kitaposott homokot figyelve kezdek el játszani a lanton mit eddig oly' görcsösséggel fogtam. Nem gondolkozom, csak teszem, ami eszembe jut dallam. Még ha nem is a népemhez tartozik. Hegyes füleimmel is csak a húrokra koncentrálnak. Kis időbe beletellik, mire felismerem mit is játszom és halkan énekelni is kezdem, lévén, hangom nem olyan szép, mint a játékom.
-Oly rég vágyta száz sebem érintésed,Hogy lelkem végre meglelje társát. Nyisd fel a szívem, s mutasd meg tied, Így fonja össze a sors létünk fonalát! |
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
