Hidden Hill EC

A nyár különösen forró volt – legalábbis az Államok északi határához képest. A legtöbb ló a legelők fáinak árnyékában keresett menedéket a szokatlan hőség elől, ugyanakkor akadtak patások, akik az istálló nyújtotta hűvösben érezték jól magukat. Ez a nap is pontosan olyan volt, mint az összes többi ebben az évszakban: hajnalban edzettek egy páran, majd csend és nyugalom ereszkedett a lovardára.   Mindenki fedezékbe vonult a kinti hőmérséklet elől.

Akel az irodában ült, kezével ütemesen dobolt az íróasztalon. Már több mint fél év telt el a támadás óta, lassan egy teljes év is. Rowan-nek sikerült felépülnie bármiféle komplikáció nélkül. Az asztal másik felén Bijon ült. Ölbe font kezekkel, szúrós pillantással méregette Akelt.
- Nem támogatom – szólalt meg mély hangján.
- Te soha semmiben – Akel megvonta vállát, majd egy gondterhelt sóhaj hagyta el ajkait.
- Én nem leszek ott, hogy kihúzzalak a szarból – Bijon karján kidagadtak az izmok. Egy egyszerű ember valószínűleg elmenekült volna ennyi izom láttán. Akel nem felelt. Némán, gondterhelt arckifejezéssel meredt maga elé. Hosszú percek teltek el így, mire az igazgató kihúzta magát.
- Márpedig nem halogathatjuk tovább – hangja nem tűrt ellentmondást, így a vele szemben ülő edző csupán lemondóan széttárta karját és égnek emelte tekintetét.
- Viszont istenbizony, hogy én nem verbuválom össze őket.

A kollégium szinte összes szobájában maximum erősségen pörögtek a ventillátorok, hogy valamivel élhetőbbé varázsolják a hőmérsékletet. Éppen mindenki a nagy meghalás közepén tartott, amikor váratlanul egy hangra lettek figyelmesek.
- Megkérek minden végző lovast, hogy fáradjanak az istállóba! – visszhangozták Akel szavai az épületben. Mindenkit meglepetésként ért, hogy ebben az Isten háta mögötti helyen létezik hangosbemondó.
Bár páran kétkedve fogadták az utasítást, a végzősök útnak eredtek. Senki sem tudta, mi következik és miért.
- Szerinted? – pillantott kérdőn Liss Sierra felé, hátha barátnőjének van bármi tippje, de a lány csak grimaszolt egyet.
- Remélem, nem azt a gorilla kutyát fogjuk felboncolni.
A két lány csak kuncogott, annak ellenére, hogy nem szívesen gondoltak vissza a Halloween-kor történtekre. Ez a két lány, mondhatni, az első pillanattól kezdve legjobb barátnőkké avanzsáltak. Az egyik új fiú, Hunter is a többiekkel tartott Menga-val egyetemben. Bár sokkal később érkeztek a lovardába, mégis, szinte rekordidő alatt sikerült feltornázniuk magukat a többiek szintjére.
Az istállóba érve Akel tárt karokkal és meleg, barátságos mosollyal fogadta őket.
- Hálás vagyok, hogy eljöttetek – kezdett bele mondókájába.
- Bizonyára kíváncsiak vagytok, miért kérettelek ide titeket.
Ahogy végigpillantott a lovasokon, várakozás, izgalom és némi félelem is visszanézett rá a fiatalok arcáról.
- Ám még mielőtt választ adhatnék kérdéseitekre, egy feladat elé kell, hogy állítsalak benneteket. – Akel arcán ravasz mosoly húzódott.
- Szálljatok nyeregbe mind és egy-egy csokor lila szegfűvel induljatok az Outhéri-tó felé.
- És mégis honnan szerezzünk ilyenkor virágot? – tette fel kérdését hitetlenkedve Leoni, és pontosan így nézett be az egyik üres bokszba, amely felé Akel intett válaszként.
- Jól vigyázzatok, nehogy bajuk essen, vagy ami mégrosszabb, elhagyjátok őket. – ezzel utasításainak végére is ért, mire az összegyűlt lovasok közelebb léptek a bokszhoz. Nem hittek a szemüknek: egy pokrócon tizenegy csokornyi, gondosan összekötözött lila csokor hevert. Az istállót kellemes virág illat lengte be. Mire az ifjoncok megfordultak és kérdőre vonhatták volna, Akel rejtélyes módon eltűnt.
- Már megint kezdi – forgatta szemét Ava. Neki úgymond szerencséje volt, ugyanis ilyen forróságban inkább nem engedte ki Hayat-ot a legelőre. Aggódott, nehogy leégjen a kiskanca bőre és úgy tűnt, patása osztozik is véleményén.

A kis csipet csapat fele útnak indult a legelők felé, kezükben különféle kötőfékekkel. Rose is közéjük tartozott. A lány az őszi események óta gyanakvóvá vált, és sehogyan sem tudta összehozni mindazt, amit akkor Akel hajlandó volt elárulni nekik azzal, amiket erről a helyről írtak. Ilyen körülmények között ugyan mégis hogyan válhatna akárki is profi lovassá? Egyáltalán, kinek lenne ambíciója versenybe szállni? Tulajdonképpen az sem igazán férkőzött a fejébe, hogy ugyan mégis miért van még mindig itt mindenki? A józanész már rég kongatta volna a vészharangokat, menekülésre ösztönözve az embert. Ahogyan a lány elmerült gondolataiban, egyszer csak arra eszmélt föl, hogy a kancák legelőjéhez érkezett. Tekintetével elkezdte a hatalmas területet pásztázni, hátha valahol megpillant egy fekete foltot. Percekig kereste így, miután arra az elhatározásra jutott, hogy bejárja a legelőt. Rövid ittléte alatt igencsak megkedvelte Jessamine-t és talán ő sem volt teljesen közömbös a kanca számára. Ám úgy tűnt, ez a vadászat sem lesz egy magányos feladat: a jelek szerint Liss is Ophile-t kutatta a legelőn. A lány, amint észrevette őt, lelkes integetéssel csatlakozott hozzá.
- Már kezdtem azt hinni, hogy csak én nem találom a lovam – Liss arcán megkönnyebbült mosoly terült szét. Rose vágott egy viccesebb fintort, majd felsóhajtott.
- Van valami tipped? – kérdezte a szőkés hajú lány, mire válaszul csupán egy vállrándítást kapott.
- Én arra gondoltam, hogy lehet behúzódtak a fák alá ebben a hőségben – Rose az aprócska erdőszerű facsoport felé mutatott, mely a legelőnek csaknem felét beárnyékolta. A két lány célirányosan haladt a fák irányába. Jó tipp volt: hamarosan egy fakó folt derengett fel a fák között, közelebb érve pedig egy vékony fehér csík is körvonalazódott az erdő nyújtotta árnyékban.

Csaknem 2 óra is eltelt, mire sikerült mindenkinek felnyergelnie. Néhány vakmerő lovas már fel is lendült lova hátára.
- Egyébként tudja valaki, merre van ez a tó? – tette fel a nagy kérdést Alis, Negro mellett ácsorogva. Néma csend borult a csapatra. Ava éppen elhelyezkedett a nyeregben, amikor egy kellemetlen érzés lett úrrá rajta: mint amikor tömegesen figyelnek. Megszeppenve pillantott fel a nyeregkápáról, és valóban minden szempár rászegeződött.
- Jaj, nemár! – esett le neki a helyzet, miszerint tőle várják a vezérlovas szerepét, így nagyon gyorsan találni akart valami kifogást.
- Kancám van és semmi kedvem hozzá, hogy valamelyik mén éppen útközben akarjon neki csinálni egy gyereket!
- Majd a heréltekkel követjük a kancákat – ajánlotta fel a lehetőséget Maura.
- Annyi heréltünk azért nincs – jött a kontra Rose-tól.
Tanácstalanul néztek egymásra.
- Igazából nem olyan bonyolult az út – vonta meg a vállát Ava – A kollégiumnál a hegy felé kell venni az irányt.
- Akkor hát kövessen minket mindenki! – kurjantotta el magát Sierra lelkesen – Méneké az elsőbbség!
Ezzel már útnak is indultak. A pettyes popót még két sárga követte, ezeket egy maréknyi herélt, végül a kancák zárták a sort. Ahogy kényelmes tempóban haladtak, elkerülhetetlenné vált, hogy az egymás mellett haladók ne elegyedjenek beszélgetésbe egymással. Rowan is elengedte magát Alis és Sierra társaságában. Szerencsére egy pillanatra sem ereszkedett a csapatra némaság. A közösen eltöltött egy év után bár megszokták egymás jelenlétét, ez a közös lovaglás egy újabb lehetőséget kínált arra, hogy jobban megismerhessék egymást. Hunter - bár nem szólította meg - szinte folyamatosan szemmel tartotta Alis-t, csendben élvezve a lány társaságát.

A csapat lassan megérkezett a tóhoz, ahol nem várt látvány fogadta őket, vagyis Bijon. Ám nem az edző személye volt megdöbbentő, sokkal inkább öltözéke: testét különböző vadak lenyúzott bőre fedte, arcára fura kék mintákat mázol. Ahogy megpillantotta a közeledő lovasokat, kaján vigyor terült szét az arcán.
- Már kezdtem azt hinni, hogy sosem értek majd ide- ez a kis szurkálódás a férfi részéről felért egy meleg, családias köszöntéssel.
-Nem mondták, hogy rohanjunk - vigyorgott vissza Rowan az edzőre. Bijon horkantott egyet, majd finoman lecsatolt az oldaláról egy tülköt. Kíváncsi szemek kísérték minden egyes rezzenését, majd egy hirtelen mozdulattal elhajította a tülköt. Nova-nak sikerült elkapnia, de neki is csak éppen hogy. A fiú értetlenkedve pillantott a férfira.
- Én nem beszélek rébuszokban - kezdett bele mondandójába - Innotok kell a tó vízéből - nektek és lovaitoknak egyaránt. Egyszerre egy páros, egy merítés. Igen, a tülökből és igen, a lovaknak is.
- És most... - Nova éppen kezdett megfogalmazni egy kérdést, de Bijon legyintett egyet, mintha innentől kezdve már nem az ő problémája lenne, és távozott. Érezhető volt a döbbenet a levegőben.
- Hihetetlen egy alak - morogta Alis az orra alatt.
Mindenki tanácstalanul pillantgatott a másikra. Teljesen abszurd, hogy egy ló egy tülökből igyon.
- Akkor...először mi, majd pedig a lovak? - állt elő Maura a legkézenfekvőbb ötlettel.
-Sajnos nem- szólt közbe Ava, miközben fájdalmas kifejezések költöztek az arcára. Pár pillanatig olyan volt, mintha teljesen máshol is járt volna.
- Muszáj páronként - folytatta végül, de látva, hogy nem teljesen értik, miről beszél, magyarázatba fogott.
- Szóval mondjuk iszok én és rögtön utánam Hayat, ezt követően Rowan és Fírnen, és így tovább...
- Akkor rajta, kezdheted is a sort! - vigyorgott Hunter a hátsó sorból. Nova szinte egyből nyújtotta is a tülköt a lánynak.
- Hölgyeké az elsőbbség.

Bár kissé vonakodva, de átvette a tülköt, pár pillanatig csak bámulva azt. Nem volt biztos abban, hogy Hayat-nak teljes értékű társa lehetne, hisz akinek az lehetett volna, már elvesztette. Nem volt biztos önmagában, hogy újból ki merné-e nyitni a szívét és kötődni valakihez, akit ugyanúgy a legváratlanabb pillanatban elveszíthet. Ekkor egy selymesen puha érintést érzett a karján. Odapillantva látta, hogy a krém színű kanca mennyire közel áll hozzá, valósággal rá van tapadva. Úgy tűnt, a ló már döntött, elfogadja társaként ezt a szánalmasan bizonytalan lányt. Ava szája megremegett, fogait összeszorította.
- Sajnálom, képtelen vagyok elfogadni a lovamat társamként. - ezzel Sierra kezébe nyomta a tülköt és elviharzott. Újból döbbent csend ülepedett a csapatra.