Hidden Hill EC

Csípős októberi idő telepedett Hidden Hillre Halloween estéjének napján. Bár a szél csak időnként lengedezett, akkor is csak haloványan, így is szükség volt legalább egy melegebb pulóverre, hogy kint, a friss levegőn ne fagyjon meg az ember. Az istállóban nagy volt a nyüzsgés, ahogyan a lányok éppen lovaikat vezették vissza kis szállásukra a jelmezversenyről, majd nekiláttak lebontani az ötletes kosztümöket és festéseket.

Lent, a kollégium udvarától nem messze, Akel az utolsó simításokat végezte az esti tábortüzes rémmeséléshez. A fahasábokat már összekészítette, már csak arra vártak, hogy valaki meggyújtsa őket. A tűz köré fahasábok kerültek, rajtuk párnákkal, valamint egy-egy takaróval, ha lovasai között akadnának egyen-ketten, akik a fázósabbak táborát erősítik. Késő délutánra járhatott az idő, mire végzett az előkészületekkel. Lesöpörte magáról a piszkot – vagy legalábbis azt a részét, amit lehetett – és ráérősen elindult a konyhába.

Az első lovas Ava személyében került a tábortűzhöz, de nem sokkal ezután Rhiannon is előkerült. Mire a két lány helyet foglalt, szinte özönvízszerűen jelentek meg a többiek: először Nova jelent meg, akit ritkán láthattak a lovardában, akárcsak egy fantomot, vagy valami jelenséget; az érkezők csapatát Leoni zárta.

- Annyira imádtam ezt a jelmez készítősdit. Baromi  jó élmény volt. – Alis szinte rögtön indította is a beszélgetést, amely jelen pillanatban a pár órával ezelőtt véget ért versenyről szólt. El is indított egy zacskó pillecukrot.
- A jelmezesdit én is élveztem. Ekkora őrültség rég nem pattant ki a fejemből, hála az égnek őfelsége jól viselte. De utólag belegondolva legközelebb valami olyannak öltözök be, akin több ruha van. Kicsit fáztam abban az ágyékkötőben – Maura is becsatlakozott a beszélgetésbe, miközben többek is kiszúrtak a csapat egyetlen hím tagját: Novát.
- Amúgy Sierra Madyson vagyok – nyújtott is kezet a bohókás lány a mellette ülő fiúnak.
- Még nem mutatkoztam be, Maura vagyok.
- Szia, Rose vagyok, még nem ismerjük egymást – a csapat legújabb tagja is bemutatkozott, kivétel nélkül mindenkinek, nem csupán Novának.
- Mi ezt általában meg szoktuk gyújtani, de ez lehet, csak valami ausztrál hóbort. Mert ha nem lesz tűz én szét fogok fagyni estére. Nincs véletlen nálatok papír meg öngyújtó? – pillantott körbe Maura kérdő tekintettel a társaságon.
- Nyugi, szerintem előbb, vagy utóbb úgyis meggyújtjuk itt is. Csak azt tudnám, hol vannak azok, akik ezt ilyen szépen elrendezték, és miért vonultak el ennyire – Rhiannon kérdő tekintete Avára esett. Úgy tűnt, a szőke hajú lány mindent tud Akelről és a lovardáról.
- Rám ne nézz, én sem tudom, hova tűnik el mindig a Rejtély Gróf – tartotta fel védekezőleg kezét a lány. Mindeközben Nova felajánlotta Maurának az öngyújtóját és a lány bőszen nekiveselkedett tüzet gyújtani.
- Én hoztam kekszet és csokit, így tudunk csinálni csokis pillecukros kekszet – kezdett el Sierra turkálni gitártokjának az oldalsó zsebeiben.
- Ez jól hangzik, mindenképpen ki akarom próbálni. A múltkor kellően felcsigáztad vele az érdeklődésemet, még ha meg is halok a cukorsokktól – nevetett fel Liss, aki teljesen fellelkesült Sierra ötletén.
- Tudom, sütve sokkal finomabb, de még így is mennyei – valahonnan előhúzott egy zacskó nagy méretű pillecukrot és ő is körbekínálta a többieket -  Van még fent a szobámban, ha esetleg szükség lenne még rá.

Maura tűzgyújtási kísérletei kudarcba fulladtak, egytől-egyig.
- Nova… ha esetleg begyújtod a tüzet, akkor szerzek még pár zacskó pillecukrot a konyhából – Ava a fiúra pillantott, és már állt is fel a helyéről.
- Mindenképp, Ava! A nép éhezik! – kiáltott fel Maura – Ha szeretnéd, elkísérlek.
A két lány már indult is volna a kollégium felé, amikor Ava megállt és visszapillantott.
- Addig szerintem nyugodtan elkezdhetitek a meséket, nemsokára úgyis visszaérünk – azzal el is tűntek az épület ajtaja mögött.
Rose a pokrócaiba bugyolálva várta Leoni mellett, hogy gyulladjon már meg az a vacak tábortűz. Rowan és Rhiannon kicsit elhúzódott a többiektől összeesküdni.

Halk sercegések és pattogások verték fel a délután csendjét – Novának sikerült begyújtania a tüzet, kezdődhetett a mesélés és a sütögetés. Elsőként az ikrek fogtak bele egy balladába.

A konyhába érve nem várt látvány fogadta a lányokat: Akel  épp még néhány zacskó pillecukrot pakolt be egy kosárba, ami már így is tömve volt már mindennel, csak azt nem lehetett rendesen kivenni, hogy mivel. A férfi kedélyesen intett feléjük, Ava pedig csak pislogni tudott. Nem számított rá, hogy itt fognak találkozni, vagy hogy egyáltalán fognak találkozni.
- Jó is, hogy jöttök lányok. Segítenétek kihozni még pár flakon üdítőt?- bökött a háta mögött felsorakozó zsugornyi italok felé.
- Persze, szívesen besegítünk – felelt Maura, Avának még szüksége volt néhány pillanatra, mire realizálni tudta a helyzetet.
- Mi lenne, ha én felkapnék egy zsugort, te pedig hoznál poharat mindenkinek? – intézte szavait kissé még megfontolatlanul a raszta hajú lánynak. Így a trio, Rejtély Gróffal az élen visszaindult a tábortűzhöz mindenféle nyalánksággal felszerelkezve.

Kiérve újabb sokk fogadta őket: az ikrek játéka. Akel szinte kővé dermedt, Ava pedig teljesen elvarázsolódott a hegedű és a hárfa játékának hallatán. Akel számára ez nem tartott tovább pár pillanatnál, mosolyogva foglalt helyet a többiek körében, Maura szétosztogatta a poharakat, Ava pedig ott állt a zenétől elvarázsolódva. Szinte még az sem zavarta, hogy a zsugor lassan elkezdi vágni a kezét, vagy hogy lassan megszakad, ha még tovább tartogatja azt a súlyt. Csak akkor tért magához, amikor Rowan elrakta hegedűjét megpihenni egy kicsit. Kicsit támolyogva ült vissza a helyére és ejtette le maga elé a zsugornyi üdítőitalt. Ám alighogy helyet foglalt, kezdődött is a következő rémtörténet Sierra előadásában – ő pedig a gitárját használta zenei aláfestésnek. Csak ekkor tudatosult benne, hogy mire visszaértek Maurával és Akellel, teljesen besötétedett, sőt, már a tűz is javában ropogott. Kellemes melegség járta át, ahogy egy kicsit a tűz felé nyújtotta a kezét. A mesélés nem ért véget, Mélisse volt a következő mesemondó, őt pedig Alis követte. Rose is belefogott a történetébe.

Akel homlokráncolva nézett el Rose válla fölött, a hegy mögé. Kissé úgy tűnt, mintha a lányra bámulna így, ennek következtében a lány aprót fészkelődött is a helyén. Alig látható borulás közeledett a hegy irányából, azt szúrta ki a lovardavezető és nézte oly rosszallóan. A lány folytatta a történetét, bár elég bizonytalan hangnemben. Hirtelen egy pillanatra éles fénysugár lövellt a hegy csúcsába, akár csak egy villámlás. Ám ezt a villámlást nem követte mennydörgés, sem eső. Akel szája egy keskeny vonallá vált, miközben belemarkolt nadrágja szárába. Rose elnémult és odafordult, amerre a férfi meredt. Ő maga nem vélt felfedezni semmit, de érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Nem kellett sokat várniuk: egy erős széllöket elfújta a tüzet, a jelenlegi egyetlen fényforrást. Ám a szélbe valami különös üvöltés és belevegyült. Akel rögtön felpattant, mintha csak megégette volna magát.
- Mindenki menjen be a szobájába és addig ne gyertek ki, amíg be nem kopogok hozzátok! –utasítására a társaság csak érthetetlenül pislogott. Villámlás, viharos erejű szél és valószínűleg egy medve hangja. Mi lehet ebben olyan, ami így kihozta Akelt a nyugalmi állapotából?
- Menjetek már! – szólt rájuk ismét a férfi. Nem tudták mire vélni az egészet és teljes értetlenségben keltek fel a helyükről. Ekkor viszont már késő volt. Egy újabb üvöltés hallatszott, viszont közvetlenül a kollégium mögül. Ezt a hangot szinte semmihez nem lehetett hasonlítani, vagy mindenhez: mintha ezrek sikolya és halálhörgése vegyülne egyetlen egy hangba. A rémülettől senki nem tudott mozdulni.
- Fenébe. Álljatok mögém! – utasított mindenkit a háta mögé és lila selyemsálját a nyakába tekerte. Mindenki megindult, Rhiannon-t kivéve, akinek a lába teljesen a földbe gyökerezett. Akel még időben mozdult, ugyanis az üvöltés gazdája pontosan a lányt vette célba és a földtől elrugaszkodva közeledett, de a férfi sikeresen maga mögé rántotta. Még mielőtt a lény megperdült volna földet érése után, Akel egyik kezét mellkasa előtt tartva, a másikkal egy kört írt le a levegőben, melyet egy ismeretlen nyelvű kiáltás követett. A lény feléjük fordult és újra elrugaszkodott, viszont még előttük a földre zuhant. Mintha valami falba ütközött volna. Csupán Akel lábai remegtek meg egy kissé. Ekkor megpillantották a lényt teljes valójában: egy lángoló koponya, hosszú, hegyes fogakkal; testét nem fedte bőr, hátsó lábai patákban végződtek, fura kezére ereszkedve támasztotta magát, karmairól parányi mennyiségű vér folydogált. Rowan egyből testvére mellé kuporodott és kezébe fogta annak karját. Az az undorító valami a karmaival még elérte a lányt és mélyen belevágott felkarjába. Liss az ikrek mellett állt és volt annyi lélekjelenléte, hogy lekapja magáról pulóverjét. Ő is leguggolt a lány mellé és két csíkot szakított a ruhadarabból. Az egyiket összegyűrte, amennyire csak tudta és a sebre helyezte.
- Ezt fogd ide – nyúlt Rowan keze után, hogy tartsa ott a gombócot a helyén, majd a másik csíkkal elkezdte betekerni a sebet. Nem a legszakszerűbb megoldás, de jelen pillanatban tökéletes. A lény ismét felüvöltött, hátrált pár métert és újból nekiiramodott. Megint nekiütközött a láthatatlan falnak, ám lábai most még jobban összerogytak. A következőt már nem fogja kibírni, felkészületlenül érte a támadás. Erre a lény is rájöhetett. Újból messzebbről indult neki az ugrásnak, de ezt most nem érte el. Még a levegőben hirtelen felsikoltott és a földre zuhant. Két vastag, sárga nyílvessző állt ki a hátából. Velőtrázó sikolya az egész térséget beborította. Ekkor egy vastagabb, kék nyílvessző fúródott keresztül a fejnek szolgáló koponyán. A lény testén égő tűz kialudt, mint amit elfújtak és némán hevert a földön. Akel lábai megremegtek és leengedte karját teste mellé.

Szaporán lélegzett, mint akit hatalmas fizikai igénybevétel sújtott. Háta mögül a csipet csapat lesokkolva állt, ült vagy éppen guggolt, ahogyan az élettelen, gusztustalan testre meredtek. Annyira idegen volt, annyira különös, és mindenek felett annyira undorító, hogy azt nem lehetett nem nézni.  A kollégiumban felkapcsoltak a kinti világítást, így már láthattak mást is az őket körülölelő környezetből. Az épületből egy megtermett, szőke hajú férfi lépett ki, kezében hatalmas íját szorongatva.
- Ugye nem dísznek járattam a pofámat, hogy edzeni kéne naponta! – kiáltott oda Akelnek, aki zavarában felkapta földre vetett sálját és leporolgatta.
- Mekkora szerencse, hogy vagy nekünk Tha…Bijon – húzta el kissé kedvetlenül a száját Akel, de szívélyesen veregette meg a vállát, ezzel köszöntve. Már éppen kezdtek volna bizalmas beszélgetésbe elegyedve eltűnni ketten, amikor Alis és Leoni szinte szinkronban, jól hallhatóan megköszörülte torkát. A két férfi meglepetten fordult feléjük, végül Akel halványan elmosolyodott.
- Bemutatom nektek western edzőnket, Bijon-t.
- Na szasz’. Mindenki életben van? – elég nyers stílusban kommunikált, amire talán Akel „családbarát” viselkedése után senki sem számított.
- Rhiannon megsérült! – felelte határozottan Liss, még mindig a sérült lány mellett kuporogva annak testvérével együtt. Akel állkapcsa megfeszült, Bijon felvonta szemöldökét és odalépett hozzájuk. Lehajolt a lányokhoz.
- Hol kapott el? – intézte szavait a sebesülthöz, de helyette testvére válaszolt.
- A felkarján. – Rowan kétségbeesetten nézett a szőke hajzuhataggal körülvont arcra. Bijon bólintott és egy határozott mozdulattal az ölébe kapta a sérültet.
- Senki ne merjen hozzányúlni ahhoz az izéhez! Mindenki menjen a szobájába és még csak eszetekbe se jusson elhagyni a kollégium épületét! – adta ki már-már haragos hangvételben a „parancsot”, a lánnyal pedig egyenesen a gyengélkedőbe tartott.

Mindenki a kollégium felé vette az irányt, senki nem mert kint maradni az éjszakában.
- Elmagyaráznád végre, tulajdonképpen mi is volt ez az egész? – Leoni szinte rögtön Akelnek szegezte a kérdést, amint mindenki az épület berkeibe került. Hangja nem tűrt kertelést. Akel sóhajtott egyet és intett, jelezvén, hogy menjenek az ebédlőbe. A tágas helységben helyet foglalt az egyik asztalnál, ezt a példát mindenki követte. Lehunyta szemét pár pillanatra, vett egy mély levegőt, majd végigpillantott az arcokon: rémület és értetlenkedés ült rajtuk.
- Rendben. Az idők hajnalán, mikor még semmi és senki nem uralkodott, amikor a világ még éppen megszületőben volt. Számtalan dimenziót alakítottak ki, amik mind rendelkeznek egy "testvérdimenzióval", melynek történései kölcsönhatásban vannak egymással. Ennek a világnak a dimenziójában, Ishvyr-ben két lény született a Nagy Egészből: Grahfeer a teremtő, és Urgash a pusztító. Mindketten egyenlők voltak egymással, nem volt egyikük sem erősebb a másiknál. Harmóniában éltek egymással és végezték azt, amire megteremtettetek: Grahfeer teremtette a földet, a hegyeket, a folyókat, Urgash pedig nemes egyszerűséggel elpusztította Grahfeer hibáit, vagy pedig átalakította azokat. Grahfeer ideje nagyrészét erdők sűrűjében megbújva töltötte, ellenben Urgash a mélybe vezető járatokat kedvelte. Urgashnak viszont egy nap elege lett ebből a játékból. Grahfeer teremtményeit démonokká faragta át, akik őt szolgálták. Ettől a hatalomtól Urgash megrészegült és többet akart, elpusztítani mindent, amit Grahfeer valaha is létrehozott.

Grahfeer tisztában volt vele, hogy képtelenek legyőzni egymást Urgash-sal. Három embert teremtett ekkor: Glaniont felruházta a természet erejével, Narxes a mágia birtoklását kapta, míg Vaizel a kimeríthetetlen erőt birtokolta. Grahfeer, oldalán a három emberrel, képes volt eltörölni Urgash seregét és legyengíteni a sárkányt annyira, hogy könnyűszerrel elzárhassa őt a föld legmélyére. Grahfeer ereje fogytán járt. Hogy halála után senki fel ne oldhassa a pecsétet, mely Urgash-t tartja bezárva, egy három drágakővel nyíló kaput hozott létre: egy szarvas formájú jadeit, egy oroszlánt ábrázoló kék gránát és egy ló alakú piros gyémánt a kulcs ehhez a kapuhoz. Ezeket a "kulcsokat" három teremtményére bízta: rejtsék el és tartsák létezésüket titokban.

Ám hiába Grahfeer minden óvintézkedése, Urgash egyik életben maradt démona, Agrael feljegyezte ezt a titkot egy elpusztíthatatlan kőzetre. Sikerült éveken át bújkálnia, míg végül Narxes, Glanion és Vaizel kémei megtalálták és végeztek vele. Mivel a feljegyzést elpusztítani nem tudták, gerincet és fedelet készítettek hozzá, könyv formájúra alakították. A borítóra került egy zár, ami csak egyetlen bizonyos kulcs behelyezésével nyílik ki. A három "testvér" ezt a két ereklyét is elrejtette. Létezését eltitkolni viszont már nem tudták, hiszen a nyilvánosság előtt történt minden. Annyira sikerült népük emlékeit elhomályosítani, hogy csak úgy emlékezzenek rá, mint a könyvre, mely Urgash eljövetelének jóslatát tartalmazza.
- És mi volt ez a valami, ami ránk rontott? – szólalt meg Nova.
- Az Urgash démoni teremtményeinek egyike, az Annurakwath. A démonok hierarchiájában a legalsó lépcsőfokon áll. Úgy hírlik, hogy még Urgash lázadása előtt is alsóbbrendű teremtmények voltak. Hordákba tömörülve élnek és együtt pusztítanak, sohasem egyedül.
Nova a válaszra kérdőn felvonta szemöldökét, de ekkor Bijon hangja szólt közbe.
- A lány alszik. Kitisztítottam a sebét, de láza van. – a férfi a falnak dőlve intézte szavait inkább mindenkihez, mint egy célzott személynek.
- Remélem, tudod, hogy a nővéred még így is kibaszottul nagy mázlista – esett pillantása Rowan-re – Te pedig remélem, tudod, hogy egy jó időre elfelejtheted a Sekretimet – ezt már Akelnek szegezte, mélyen a szemeibe nézve.
Rose megköszörülte torkát és határozottan a két férfit vette célpontba.
- Hol volt mindez az ismertetőből?